duncanmegmondja

EP-választás után, előválasztás előtt

2019. június 14. - duncanmegmondja

Az európai parlamenti választások tanulságait és következményeit sokan sokféleképpen elemezték és értelmezték már, így ezt most csak röviden teszem meg.

Az eredmény – ellenzéki oldalon – valóban meglepő volt, és az elmúlt hetek eseményei igazolták azt a korábbi állítást, hogy hibát követnek el azok az ellenzéki erők, akik nem tulajdonítanak kellően nagy jelentőséget az EP-választásoknak, hanem helyette az önkormányzatira fókuszálnak. Megjegyzem, hogy az "önkormányzati választásra fókuszálás" igen furcsa egy olyan időszakban, amikor éppen egy másik választás kampányidőszakában vagyunk, hiszen értelmezhető és hasznosuló üzenetet ilyen körlmények között az önkormányzati választások kapcsán megfogalmazni nem lehet.

E tekintetben viszont a helyes utat járta a DK és a Momentum, ami busásan kifizetődött számukra.

Ez a két párt volt az, amelyik  felismerte: teljesen irracionális egy időben későbbre eső megmérettetésre tartalékolni az erőforrásokat, éppen akkor, amikor az időben korábbi választáson való jó szereplés ennyi előnnyel járhat. Az EP választás hagyományosan alacsonyabb részvétel mellett zajlik az országgyűlési választásoknál: erre az idei rekordrészvétel sem cáfolt rá, közel 30%-al kevesebben mentek el most májusban voksolni, mint tavaly áprilisban. Ez kedvez azoknak a pártoknak, akiknek a tömegpártoknál kisebb, de elkötelezettebb szavazóbázisuk van: épp ilyen a DK és úgy tűnik, a Momentum is, legalábbi egyelőre. Egyelőre, mert a mostani jó szereplés mindkét pártnak megnyitotta a növekedés lehetőségét. Egyrészt erőforrásokat szerezhetnek és kapcsolatokat építhetnek Brüsszelben. Ne becsüljük alá ennek a jelentőségét az ellenzéket évek óta sújtó, súlyosan forráshiányos állapotban - ez további versenyelőnyt jelent számukra az Állami Számvevőszék bírságai által szorongatott Jobbikkal és az évek óta adósságokat nyögő MSZP-vel szemben.

Másrészt a kampánnyal olyan helyeken is láthatóvá váltak, vagy egyenesen megteremtették saját beágyazottságukat, amelyek az őszi önkormányzati választások kiemelt terepei lesznek: ezek a megyeszékhelyek, nagyvárosok. A fentiekből következik, hogy az intenzív EP-kampányolásból kimaradó pártok jelentős versenyhátrányba kerülnek a későbbi választásokon, ők önként lemondtak arról, hogy a nevük, programjuk forogjon a köztudatban, arcaik megjelenjenek a szélesebb nyilvánosság előtt.

Összeségében tehát az önkormányzati választások előtt tisztult a kép az ellenzéki térfélen. Ez azonban csak látszólagos. Sok megyeszékhelyen, és Budapesten is már bőven a választásokat megelőzően létrejött az ellenzéki megállapodás a polgármester-jelöltek személyéről, több esetben olyan pártok jelöltjeivel, akik csúnyán leszerepeltek a mostani választáson. Egyelőre úgy tűnik, hogy ezeket az alkukat nem fogja megrengetni az eredmény.

Nem úgy Budapesten, ahol a kerületi megállapodások stabilnak tűnnek, de a főpolgármesteri pozícióért új indulók szállnak ringbe. Előbb a Momentum jelentette be, hogy Kerpel-Fronius Gábor indul az előválasztáson a színeikben, majd a DK rukkolt elő Kálmán Olgával. Mindkét párt úgy tett, ahogy az elvárható a demokratikus versenyben: érzékelve, hogy jelentős változások történtek a pártok támogatottságában, reflektáltak a választói igényekre (saját jelöltet állítottak) és ezen lépésükkel jelezték, hogy szintet léptek a politikai szereplők között, középpártként kezdték pozicionálni magukat.

Eközben Puzsér Róbert mögül előbb a szinte megsemmisült LMP, majd a szintén nagy pofont kapó Jobbik is kihátrált, ő maga nem is vesz részt az előváalsztáson, igaz, "élesben" már várhatóan rajthoz áll. A héten mutatja be terjedelmes programját, tehát semmi nem utal arra, hogy kiszállt volna a versenyből. Mellette indulóként, de az előválasztást szintén kihagyó jelöltként számolhatunk még Sermer Ádámmal - érdemi esélyek nélkül. Schmuck Andor indulási szándékának komolyságát egyelőre nehéz megítélni, az előválasztásban pedig ő sem venne részt a jelen állás szerint. Most azonban foglalkozzunk az előválasztási esélyekkel.

Az eddig legesélyesebbnek tartott Karácsony Gergely pozíciója az új jelöltek miatt hirtelen ingataggá vált. Karácsonynak már szinte csak a városvezetői tapasztalata az, ami a többi jelölttel szembeni előnyét jelenti - és paradox módon ugyanez a hátránya is. Karácsony a Párbeszéd tagja, amely pártnak nincs érdemi aktivistahálózata, még Budapesten sem. Ez a kis párt az EP választáson durván a várakozósok alatt teljesítő MSZP szövetségese. Karácsonynak feltehetően nem tett jót az utóbbi hónapokban ismertté váló parkolási botrány sem, sem pedig az, hogy személyét, ha áttételesen is, de az MSZP-hez is sokan kapcsolják, különösen korábbi miniszterelnök-jelölti próbálkozása miatt. Ebből még nem következik, hogy semmi esélye ne lenne az előválasztáson, de erősebb küzdelem készül a kihívókkal. Karácsony előnye konszezuskereső, higgadtabb természete, ami menedékül szolgálhat a magyar politikai életre jellemző túlfűtöttségtől és állandó harcaitól megcsömörlött szavazóknak, de nem vonzó azoknak, akik épphogy egy karakteres, a Fidesszel és Tarlóssal szemben a kesztyűt felvevő jelöltet várnának.

Kerpel-Fronius Gábor, bár eddig nem szerepelt a Momentum ismert arcai között, könnyen meglepetést okozhat. Karakterében és hátterében különbözik a Momentum reflektorfényben lévő arcaitól (középkorú, családos ember, hosszú ideje óta saját cégét vezeti), és ez most kifejezetten előny lehet: Tarlós Istvánt ugyanis a mérések többsége szerint csak jobboldali szavazatokkal lehet megverni, az ő megszólításukra pedig kétségkívül alkalmasabb egy hasonló jelölt. A budapesti szavazók meggyőzésére mindenképpen jó minőségű programot is le kell majd tenni az asztalra, Kerpel-Fronius mögött azonban most is ott fog állni egy stáb, akik a Momentum korábbi, terjedelmes programját kidolgozták. Így tehát azt mondhatjuk, hogy neki elsősorban az ismeretlenséggel kell megbirkóznia, és esetleg azzal, hogy a balliberális ellenzék mennyiben fogadná el közös jelöltként. Ha pedig az ismertség megteremtése nem halad a kellő ütemben, akkor még mindig ledolgozhatja ezt a hátrányt azzal, ha ismertebb arcokat mutat be azokból, akikből a városházi stábját összeállítaná. Kerpel-Froniusnak az is egy opció, hogy a többi jelöltnél radikálisabban lépjen fel, ez nem is állna távol a Momentumtól, különösen a decemberi tüntetéshullámban megteremtett imázsuk fényében.

Kálmán Olgát egészen más tulajdonságok segíthetik. Az IDEA legutóbbi mérése szerint jelenleg ő a legnépszerűbb jelölt. Ismertsége révén előnyből indul, és az őt kedvelőket feltehetően nem kell majd nagyon győzködnie, hogy rá szavazzanak. Ráadásul mögötte áll a rendkívül elkötelezett DK-s szavazótábor is. Az EP-választás azt is bizonyította, hogy határozott igény mutatkozik a női politikusokra az ellenzéki oldalon, ráadásul a mezőny egyetlen női jelöltjeként ez az előny teljes mértékben nála csapódik le, magyarán: akinek elsődleges szempont a választásnál, hogy női jelöltet támogasson, az – hacsak nem leküdhetetlenül antipatikus számára – Kálmán Olgát támogatja majd. És itt el is érkeztünk a gyenge pontokhoz: vajon hány ilyen szavazó lehet? Feltehetően csak ilyen szavazókkal nem fog nagy eredményt felmutatni. Hátrány még, hogy - bármennyire is vonult hátra – mégiscsak Gyurcsány Ferenc pártjának jelöltje. Szakpolitikai elképzeléseiről pedig egyelőre nem tudtunk meg sokat, de ez persze még változhat. Esélyeit nagyban növelné, ha víziót fogalmazna meg Budapestről, és a karakteres ellenzéki állásponton túli, erős állításokat fogalmazna meg magáról a városról.

Az előválasztás mindenesetre a nyakunkon van, minden jelöltnek nagyon láthatóvá kell tennie magát a következő hetekben, ha növelni akarja az esélyeit. Az előválasztáson résztvevőknek pedig észben kell tartaniuk, hogy mi a szavazás tétje, mert a fókusz most nagyon eltolódott az egyes jelölt-jelöltek közötti versenyre. A tét az, hogy az ebből a körből győztesen kikerülő jelölt fog megmérkőzni az esélyes Tarlós Istvánnal - tehát a mérlegelendő kérdés, hogy fel tud-e sorakozni minden ellenzéki szavazó a majdani győztes mögé.

A tekintélyelvű rendszerek maximalizmusa

Két választási döntés tanulságai

Május 8-án két, választásokkal kapcsolatos hír keltett nagyobb figyelmet. Az első hír: miután Isztambulban polgármesternek választották az ellenzék jelöltjét, és több fórumon is hiába támadta a török kormánypárt a választási eredményeket, a legfőbb török választási szerv mégis megsemmisítette a választás eredményét és új szavazást rendelt el.

A második hír: itthon a Kúria mondta ki a Fidesz aláírásgyűjtéséről, hogy az jogsértő volt, mert nem volt egyértelműen megkülönböztethető az európai parlamenti választásra szóló ajánlásgyűjtéstől, ez pedig a választási eljárás alapelveit sértette. A Fidesz viszont az Alkotmánybírósághoz fordult, ami egy megdöbbentő döntésben megsemmisítette a Kúria végzését.

A két esetben van valami közös, és nem az, amire mindenki elsőre gondolna, hogy ti. a választási ügyekben eljáró csúcsszervek mindkét országban a kormány zsebében lennének, vagy félelemből, megfelelési kényszerből hasonló döntéseket hoznak. Inkább az eljárásokat kezdeményező (indítványozó) oldalán kell keresni a közös pontokat. Ugyanis mind a török, mind a magyar kormánypárt erősen tekintélyelvű kormányzást folytat, és ebből következik a viselkedésük az adott helyzetben. Törökországban nem ritka az ellenzékiek, újságírók, jogvédők bebörtönzése sem - itthon jóval szofisztikáltabb módszerekkel igyekeznek keresztbe tenni a másképp gondolkodóknak, a hasonló erőszak nem része a mindennapoknak.

Közös ugyanakkor a két rendszerben, hogy a választásoknak hatalmas jelentőséget tulajdonítanak: az autoriter rendszerek ugyanis felismerték, hogy az uralkodó pártjaik elsöprő támogatottságára hivatkozva egyszerűbb fenntartani az uralmat, mint a folyamatos és nyílt elnyomással. Utóbbi ugyanis nem gazdaságos, folyamatos konfliktusokat és nemzetközi figyelmet generál, és képes felszítani az ellenállást is. Ehhez képest egy - néhány foltot kivéve - kormánypárti színben tündöklő választási térkép, vagy a folyamatosan elbukott jogi eljárások bénító hatással vannak az ellenzékre, és a felületes szemlélőt meggyőzik arról, hogy a rendszer leválthatatlan és tévedhetetlen.

Ehhez azonban az szükséges, hogy a leválthatatlanságot és tévedhetetlenséget folyamatosan felmutassák és igazolják. Mindig és minden téren győzni kell: vitában, választáson, jogi eljárásban. Ebbe nem fér bele az, hogy a legfontosabb nagyvárosnak nem kormánypárti a polgármestere. Akkor sem, ha a történetesen másfél magyarországnyi népességű metropoliszban csak pár ezer szavazat a különbség a két jelölt között, tehát az ellenzéki győzelem mögött ott van a kiélezett verseny és a szinte pldátlanul erős megosztottság. Erdoğan rendszere valószínűleg meg sem érezte volna, ha egy minden bizonnyal teljesen kiüresített feladatkörű polgármester veszi át Isztambul irányítását - egy központosított autokráciában az önkormányzatiság szinte csak formalitás. De az üzenetet nem engedhette meg magának: azt, hogy lehetséges változást elérni, és hogy a választópolgárok akár mást is akarhatnak, mint a kormánypárti jelöltet. 

Az sem fér bele, ha egy pár nap múlva feledésbe merülő, szinte csak a közélet és a jog ínyencségeit követő pár száz ember által ismert kúriai döntésben marasztalják el a kormányzó pártot - méghozzá úgy, hogy érdemi büntetéssel nem is kell számolnia, legfeljebb azzal, hogy eltiltják a jogsértéstől. A jogsértésről eltiltás pedig mit is jelentene ekkor? Azt, hogy a továbbiakban az aktivisták nem vezethetik félre az aláírókat azzal kapcsolatban, hogy mit is írnak alá. De ez a gyűjtés is befejeződik egyszer, tehát hosszabb távú hatása sincs a döntésnek. 

És még valami: az isztambuli döntés következtében természetesen meg kell ismételni a szavazást. Nyilvánvaló, hogy a kormánypárt minden erejét mozgósítani fogja, hogy visszaszerezze a várost. Az ellenzék lehetőségei sokkal limitáltabbak: egy autoriter rendszerben az ellenzék jellemzően rákészül a választás napjára, ott aztán elégeti minden anyagi és humán tőkéjét, munkaerejét - még egyszer hasonlóan nekigyürkőzni nagyon nehéz, és az említett bénító hatás miatt pszichológiailag is nehéz. A hazai alkotmánybírósági döntés pedig azt erősítheti azon ellenzékiekben, akik szeretnének fellépni a tisztességes(ebb) választásért, hogy semmi értelme végigvinni egy akár többfokú eljárást, mert a végén úgyis felülírhat mindent az AB döntése - ráadásul az Alkotmánybíróság határozatai a magyar joggyakorlatban kiemelt helyet foglalnak el, azokat a bíróságoknak is követniük kell az ítélkezés során, tehát be tudják betonozni a gyakorlatot.

Összefoglalva: a tekintélyelvű rendszerek mára képessé váltak arra, hogy felismerjék: fennmaradásuk legjobb biztosítéka, ha egyetlen egy ponton sem engedik magukat megsebezni, mert az alkalmas lenne arra, hogy az egész, körülöttük felépült mítoszt aláássa, és ezt a mítoszt már sokkal inkább jogi eljárásokkal, és a jogi környzet számukra kedvező átalakításával tudják fenntartani, mint csalással és erőszakkal.

 

 

 

 

Tíz jel, amiből előre látni lehetett, hogy jön a kétharmad

A fél ország megsemmisülten és döbbenten állt, miután április 8-án ismét kétharmadot szerzett a Fidesz-KDNP – sokan a kormánypártok parlamenti többségének elvesztését várták, és ehhez képest valóban sokkoló eredmény született. A napokban ennek egyéves évfordulója kapcsán számos visszaemlékezés született.

Ebben az írásban – egy év távlatából – arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a várakozások teljes mértékben alaptalanok voltak – konkrét számadatokból, illetve azok összefüggéseiből jó előre ki lehetett olvasni, hogy nemhogy kormányváltás nem lesz, de valószínűleg visszatér a kétharmad.

Joggal merül fel a kérdés, hogy jelen körülmények között mennyi értelme van egy ilyen elemzésnek. Nagyon is sok: folyamatosan jelen van a közbeszédben a vágyvezérelt gondolkodás, a minden alapot nélkülöző reménykedés, és bizony még olyan narratívával is lehet(ett) találkozni, miszerint széleskörű csalás történt (nem történt, illetve azon csalások, vagy hibák, amik történtek, nem gyakoroltak érdemi hatást a végeredményre).

Kétségkívül bennem is élt egyfajta hiú remény a választások végkimenetelét tekintve, de azért a figyelmeztető jeleket nem ignoráltam. Nézzük hát, mi volt az a tíz jel, amiből legkésőbb április 8-án késő délután tudni lehetett, hogy a kormányváltás elmarad. Az ex post facto érvelés elkerülése érdekében láthatóan elkülönítem azokat a tényeket, melyeket csak a szavazást követően szűrhettünk le az adatokból.

1. Külképviseleti szavazók száma. Különféle statisztikák léteznek arra vonatkozóan, hogy hány magyar állampolgár él külföldön, elsősorban Nyugat-Európában (300-600 ezer fő közé teszik ezt a számot). A 2017-es adatok szerint kb. 207 ezer magyar él csak Németországban, melyek közül közel 190 ezer rendelkezik választójoggal, de legalábbis 18 év feletti, és akkor Nagy-Britanniáról, Ausztriáról még nem is beszéltünk. Ehhez képest 58,310 fő regisztrált a külképviseleti szavazásra (ők azok, akiknek amellett, hogy külföldön élnek, van magyarországi lakcímük is), ami egy közepesnél valamivel nagyobb város választópolgárai számának feleltethető meg. 2014-ben még 28.152 fő regisztrált, így kétségkívül jóval többen kérték a névjegyzékbe vételüket, de ha a számok mögé nézünk, akkor ez még mindig csak a potenciálisan választójoggal rendelkező, külföldön élő magyarok töredéke, és ez nem utal arra, hogy a külföldre költözött magyarok körében tömeges mértéket öltött volna a kormányváltó hangulat. Köztudott, hogy a külföldre távozók között többségben vannak a kormánnyal elégedetlenek – akik az elmúlt években távoztak, azok feltehetőleg nem a kormánnyal való féktelen elégedettség miatt tették ezt.

2. Levélben szavazók száma. Levélben azok a magyar választópolgárok szavazhatnak, akiknek nincs magyarországi lakcímük – ők a „klasszikus” határon túli (elsősorban erdélyi, felvidéki, vajdasági) szavazók. A 2014-es választáson 193,793 levélben szavazó regisztrált; körükben az érvényes szavazatok 95,4%-át a FIDESZ-KDNP listája kapta. Az idei évben 378,449 választópolgár kérte felvételét a levélben szavazók névjegyzékébe. Viszonyításképpen: már a választások előtt letette az állampolgársági esküt az egymilliomodik magyar állampolgár, aki az egyszerűsített szabályok szerint szerzett állampolgárságot. Ezáltal a határon túli választópolgárok még nagyobb arányban képviseltették magukat választópolgárként, mint a külképviseleti szavazásra jogosultak. Életszerűtlen lett volna azt feltételezni, hogy a négy évvel ezelőtti helyzethez képest hirtelen lett több mint 184 ezer ellenzéki szavazó éppen a határon túlról ahol már a 2014-es választásokon is egészen sokkoló mértékű volt a Fidesz fölénye. Mint utóbb megtudtuk, nem is lett, ellenben annál több volt a kormánypárti: az érvényes levélszavazatok 96,24%-a a Fidesz-KDNP listáját támogatta – tehát még a 2014-es eredményét is meghaladta körükben a kormánypárt.

3. Nemzetiségiként regisztrált szavazók száma. 59,235 fő regisztrált nemzetiségi választóként, közülük közel 35 ezren a német nemzetiség tagjaként. A nemzetiségi szavazók nem szavazhatnak pártlistára, helyette a saját nemzetiségük listáját támogathatják, ahonnan kedvezményes mandátumot szerezhet a jelöltjük – tehát kevesebb szavazattal lehet így bejutni az Országgyűlésbe, mint pártlistáról. Ha megnézzük a számokat, láthatjuk, hogy a Magyarországon elismert 13 nemzetiség közül egyetlen egynek volt egyáltalán matematikai esélye a mandátumszerzése: a német nemzetiség jelöltjének. Róla pedig köztudott volt, hogy a Fidesz korábbi budaörsi jelöltje volt, jelenleg is a párt tagja és maga utalt arra, hogy megválasztása esetén nem lesz a törvényhozási többség akaratának kerékkötője. A Fidesz politikája mellett tulajdonképpen már a szavazás megkezdése előtt állt egy parlamenti mandátum, hiszen a Fidesz győzelmét gyakorlatilag biztosra lehetett venni, egyedül a mértéke volt kérdéses. Ez az egy mandátum pedig akár lehetett volna perdöntő is, a Fidesz nagyobb arányú győzelmén múlt, hogy végül nem lett az.

4. Szavazóköri delegáltak megoszlása pártok szerint. Érdemes itt is összevetést tenni a 2014-es adatokkalezek a számok rendkívül beszédesek. És nem elsősorban azért, ami miatt mindenki gondolná, nevesen, hogy ellenzéki delegáltak (vagy látványosan kevesebb ellenzéki delegált) nélkül bizonyára szemérmetlen csalások sorozata fogja a kormánypártok felé billenteni a mérleg nyelvét. Sokkal inkább azért, mert az a tény, hogy ilyen mértékben csökkent az ellenzéki delegáltak száma (a baloldali több mint 40%-al), rámutatott arra, hogy az ellenzék jelentős humánerőforrás-hiánnyal küzd, beágyazottsága jelentősen csökkent, és már egy olyan, kevesebb elkötelezettséget igénylő pozícióra sem találnak embert, mint egy választási bizottsági tagság. A bizottsági munkáért egyébként méltányos összegű tiszteletdíj, és a vasárnapi munkavégzés miatti szabadnap is jár, így a feladat még vonzóbb, arról nem is beszélve, hogy a pártdelegáltnak nem is kell párttagnak vagy főleg nem politikusnak lennie. A Jobbik és az LMP egészen minimálisan növelte a delegáltjai számát 2014-hez képest, de összességében még úgy is több mint 6000-el kevesebb ellenzéki delegált volt 2018-ban, hogy a legutolsó választáson nagyszámú kamupárt is indult, tehát az ő delegáltjaikat is formálisan ide számítjuk.

5. A Közös Ország Mozgalom (KÖM) által megrendelt közvélemény-kutatások eredményei. Bár Gulyás Márton mozgalmának tevékenységét maga Gulyás is kudarcként éli meg, azért nem volt minden lépése teljesen felesleges, sőt. Most nem a minden esetben a fideszes jelölt távolmaradása mellett lefolytatott – és részben emiatt relatíve értelmetlen – vitákra gondolok. A KÖM azt is vállalta, hogy közvélemény-kutatásokat készít bizonyos választókerületekben az egyes jelöltek népszerűségéről. A végeredmény megmutatta, hogy mely egyedül talpon maradó jelölt bír a legnagyobb támogatottsággal, kire szavaznak át leginkább a többi – visszalépett – jelölt támogatói. Még csak nem is ezek az adatok érdekesek számunkra, hanem az, hogy a megmért választókerületekből még totális összefogással (egy jelölttel) is nagyítóval kellett keresni azon választókerületeket, ahol ne a Fidesz-KDNP jelöltje nyert volna az előrejelzések szerint (mivel a KÖM honlapja már nem elérhető, az egyes kutatások elemzésére sajnos most nincs lehetőség). Ez is egy vészjel volt, amiről nem vett tudomást az ellenzék. A megmért választókerületek elsöprő többségében végül a kormánypárti jelölt nyert – más kérdés, hogy olyan választókerület, ahol egyetlen egy ellenzéki jelölt állt szemben a kormánypártok jelöltjével, nem is volt.

6. Ajánlásgyűjtés. Át lehet böngészni egyenként az egyes jelöltek nyilvántartásba vételére vonatkozó adatokat a valasztas.hu oldalon, de nem igazán látom értelmét, mert mindannyian tudjuk: a kormánypártokon kívül minden párt kínkeservesen megszenvedte az ajánlásgyűjtést. De azért nézzünk csak pár példát: a valasztas.hu oldalon már azokat az adatokat látjuk, amikor a jelöltet nyilvántartásba vették. Mivel az ajánlásokat a leadásuktól számított három napon belül ellenőrzik, ezért a honlapon feltüntetett dátumtól három napot visszaszámolva állapíthatjuk meg, hogy melyik volt az a legkorábbi időpont, amikor a jelöltek leadták az íveket, feltételezve, hogy az ajánlások ellenőrzésére rendelkezésére álló maximális időt kihasználták. Számoljunk most ezzel. Ez egyébként még kedvezőbb színben is tüntethet fel egyes jelölteket, mert lehet, hogy egy-egy jelöltnél néhány óra alatt ellenőrizték az íveket, és így már a leadás napján nyilvántartásba is vették őket – a valasztas.hu adataiból ezt nem lehet kiolvasni, így maradjunk a „megengedő” számítási módnál.

Feltételezve a meglévő esélyegyenlőtlenségeket, fókuszáljunk most kizárólag az ellenzék nagyágyúira (ha vannak/voltak egyáltalán ilyenek), vagy azokra az EVK-kra, amely más szempontból jó esélyekkel kecsegtetett az ellenzék számára. Viszonyításképpen: az ajánlásgyűjtés február 19. és március 5. között volt. Még egyszer: a lenti modell fikció, nem biztos, hogy valóban pontosan ezen a napon adták le az ajánlásokat a jelöltek, csak a könnyebb érthetőség kedvéért alkalmazzuk ezt.

És akkor szemezgetve a fentiek szerint: Csongrád megye, 1. OEVK: itt Szabó Sándor indult az MSZP részéről, aki később be is húzta a körzetet. Ajánlásait március 2-án adta le. Pest megye, 2. OEVK: Szél Bernadett március 1-én adta le az ajánlóíveket. Heves megye, 2. OEVK: Vona Gábor március 2-án adta át az ajánlásait. Veszprém megye, 1. OEVK: Kész Zoltán március 2-án adta le az ajánlásokat. Arra vonatkozóan pedig, hogy ez mennyire indikátora a támogatottsának, álljon itt egy ellenpélda, Fejér megye, 4. OEVK, ahol a később győztes jobbikos Pintér Tamás február 22-én tette le az asztalra az íveket. De példaként hozhatjuk Baranya megye, 1. OEVK-t is, a független Mellár Tamással, aki február 27-én végzett az ajánlásgyűjtéssel. Ezek sem kifejezetten acélos számok, de a különbség érzékelhető: Mellár is befutott az első helyre a körzetében. Tizenöt kormánypárti képviselőjelölt már az ajánlásgyűjtés első napján leadta az íveket – közülük többen gond nélkül söpörték be akár órák alatt a szükséges ajánlásokat. Eközben több, releváns ellenzéki párt szinte az utolsó pillanatig küzdött ezzel. Nem, a Fidesz adatbázisa nem magyaráz mindent: az legfeljebb a Fideszes gyorsaságra magyarázat, az ellenzék sebességére (lassúságára) nem. Ugye mindannyian érezzük, hogy ha tömegek akarnának elzavarni egy kormányt, akkor a választópolgárok nem vállalnák azt a kockázatot, hogy ad absurdum kihívója sem lesz a kormánypárti jelöltnek, és inkább maguk keresnék proaktívan az aláírás lehetőségét?

7. A március 15-i Békemenet. A Békemenetek kezdetben döbbenetes tömeg részvételével zajlottak. A létszám a későbbi eseményeknél aztán apadt (ebből a szempontból különösen emlékezetes a Gyulán és a Sümegen tartott két esemény), majd szinte feledésbe merült a „műfaj.” Több éves szünet után tavaly március 15-én tért vissza a CÖF által szervezett, a kormányt támogató demonstráció, és láss csodát: a tömeg a kezdeti éveket idézte. Az most teljesen közömbös, hogy hányan jöttek teljesen önként, és hányan voltak, akiket valamilyen körülmény motivált erre: vagy ennyi őszinte híve van a kormánynak, vagy a mozgósítás volt olyan erejű, hogy ismét összejött a (több?)százezres tömeg – mindkét eset előrevetítette az április 8-i eredményeket. És arról se feledkezzünk meg, hogy akár mindkét forgatókönyv egyszerre is érvényes lehet – ebből is levonhatunk messzemenő következtetéseket. Ha egyszer egy végső során tét nélküli megmozdulásra ilyen kíméletlenül hatékony a mozgósítás, akkor mi várható a választások napján?

8. A Jobbik kampánya Észak-Magyarországon. Vona Gábor szülőhelyén, Heves megyében, illetve a szomszédos, jobbikosnak elkönyvelt Borsodban tartott kampánykörútján nem voltak ritkák az ellentüntetők, ezzel párhuzamosan pedig az érdeklődők száma még a pártelnök körzetében, Gyöngyös környékén rendezett egyes eseményeken is látványosan gyér volt – ezt több beszámoló is igazolja. Ne feledjük, a Jobbik volt azaz ellenzéki párt, mely a régióban a legerősebb beágyazottsággal rendelkezett, és egyébként az egész kampány során kormányváltó erőként pozicionálta magát. Az eredményeket látva azt tapasztalhattuk, hogy a korábbi jobbikosok tehát elszivárogtak valahova – és bajosan feltételezhetnénk, hogy a baloldali pártok söpörték volna be a voksaikat. A számok ezt is igazolják: Vona a saját választókerületében egyértelműen alulmaradt. Míg 2014-ben rendkívül szoros (1%-os) különbség volt Vona és a győztes fideszes között, addig ez a különbség most közel 6%-os volt, hogy a többi Heves megyei jelöltről ne is beszéljünk (Egerben több mint 11%-al kapott ki a Jobbik jelölje, Hatvanban pedig a Fidesz abszolút többséget szerzett), pedig a Jobbik ezen megye egyéni választókerületeiben indította az országosan legismertebb arcainak többségét. Mint kiderült, a Jobbik Borsodban sem teljesített jól: egyedül egy miskolci körzetben közelítette meg jelöltjük erősen a kormánypárti jelöltet.

9. A híres, március végi Medián-mérés. A szavazás napja előtt pár nappal az ellenzéki választókat valósággal sokkoló számokkal állt elő a Medián: egyedüli közvélemény-kutató cégként azt állította, hogy a Fidesz-KDNP kétharmadot fog szerezni a választáson. A kutatás hitelességét, módszertanát sokan kétségbe vonták (egyesek egészen hajmeresztő elméleteket gyártottak ezügyben) – mint utóbb kiderült, alaptalanul. A patinás és jellemzően igen pontos adatokat szállító cég által március utolsó napjaiban készített adatfelvétel már előre jelezte, hogy nőtt a szavazási kedv, a mozgósítás pedig elsősorban a falvakban volt hatásos. Igen, ezeket már mind tudtuk a szavazás napja előtt. Azt is megállapította a kutatás, hogy mintegy 700 ezer választópolgár pártpreferenciái ismeretlenek. Itt már el lehetett volna kezdeni kombinálni: új szavazókat húzott be a kampány, elsősorban a kistelepülésekről, és egy nagy tömeg preferenciái ismeretlenek – mi következik ebből? Hogy bármennyire is törekszik a reprezentativitásra egy kutatás, az igazán kis települések szavazóihoz nem lehet mindig kellő hatékonysággal eljutni; az ismeretlen preferenciájú választók pedig legalább tekintélyes részben közülük kerülhetnek ki. A településtípus alapján pedig már nem is nagy kihívás jó eséllyel megtippelni a pártpreferenciát. Ennek ellenére rengetegen tették magukévá azt a narratívát, hogy tömegével vannak „rejtőzködő szavazók”, akik a kormánypártoktól való félelmükben még a közvélemény-kutatónak sem vallják be valódi preferenciájukat. Ilyenek nem voltak tömegével.

10. Részvételi adatok. Talán az időben utolsó árulkodó jel volt a legfontosabb és a leginkább félreértett, félremagyarázott adat, ami a reménykedő ellenzékieket csúnyán tévútra vitte. Vasárnap délelőtt a teljes ellenzék eksztatikus állapotba került, mivel már a hajnali-kora reggeli órákban magas volt a részvétel, majd az napközben folyamatos csúcsokat döntött egészen a délutáni órákig – a szavazás napja előtt pedig a legnagyobb evidenciaként kezelte azt az ellenzéki oldal, hogy magas részvétel = kormányváltás. Érdemes megfigyelni az adatok által kirajzolt ívet, amiből kiderül: bár az aktivitás egész nap magas volt, ezekből kiemelkedtek a reggeli és délelőtti adatok (különösen néhány jobb módú nyugat-magyarországi megyében). A valasztas.hu adatai szerint a 9:00 és a 11:00 közötti idősávban volt a legnagyobb ugrás: 13,17%-ról 29,93%-ra.

Igen, délelőtt 11-ig az összes választásra jogosult közel harmada már leadta a szavazatát; és a fenti idősávban közel 17%-os növekedés volt tapasztalható. A korábbi (és későbbi) idősávokban a növekedés csak 5-12% volt. Historikusan és tapasztalati úton is tudjuk, hogy településtípusonként nagyon eltérő aktivitási szint és idősáv jellemző a szavazáson való részvételnél. A kisebb településeken, különösen a falvakban többen mennek el kora reggel szavazni, a nagyobb városokban (különösen Budapesten) pedig akár az utolsó órákig húzhatják az időt a választópolgárok a voksok leadásával. Az is évek óta köztudomású tény, hogy a kormánypártokat nagyobb arányban támogatja a falvak és kisvárosok népe (mint megtudtuk, mást nem is nagyon támogatnak az ilyen típusú településeken élő választópolgárok).

Az is ismert tény, hogy a kormánypárt Vas és Győr-Moson-Sopron megye kisebb településein különösen erős. Mit láttunk tehát? Azt, hogy már napközben rekordközeli részvétel volt, kiemelkedő vidéki aktivitással. Éles szemmel tehát már napközben látni lehetett, hogy a választás nem a kormány elsöprését fogja eredményezni – sokkal inkább azt, hogy a vidéki választópolgárok egy különösen aktív része (köztük olyanok is, akik korábban nem szavaztak) valósággal tódulnak megerősíteni a kormányt. Legkésőbb a részvételi adatok részletes analízise során rá kellett volna döbbennie az ellenzéknek, hogy a választás elveszett, és hogy súlyos kudarcot szenvedtek. A 24.hu térképén pl. tisztán kivehető, hogy éppen a Fidesznek leginkább kedvező fenti két megyében volt rekordmagas a részévétel. Ez pedig azt jelenti, hogy a több kormánypárti szavazat sokszorosan hasznosul, hiszen minél nagyobb arányban nyer egy egyéni jelölt, annál több töredékszavazatot kap a jelölt listája is.

Hogy mi a tanulság? Figyeljünk a tényekre, a számokra – azok ritkán vezetnek meg, ellenben már jó előre választ adhatnak számos fontos kérdésre. Például arra, hogy mik egy kormányváltás esélyei. A közelgő két választás kapcsán ennek különös jelentősége lehet.